Maros Edit - Hűvösvölgyi Suli 1.

A hétvégi olvasmányom. És a kritika hozzá.

Fülszöveg:
Kamasznak lenni nem könnyű. Először is ott vannak a felnőttek, akik azt hiszik, hogy mindent jobban tudnak, és általában ki is mondják a véleményüket. Aztán az igazi ellenségek, a pattanások, amik a lehető legrosszabbkor tűnnek fel, hogy megnehezítsék az amúgy is bonyolult hétköznapokat. Na és akkor még nem beszéltünk a szerelemnek nevezett izéről, ami végképp érthetetlen és kiborító. A túlélésben sokat segít, ha az embernek vannak osztálytársai, ha elérhető a Facebook és van kivel chatelni a legégetőbb kérdésekről, illetve ha megfelelően élénk a fantázia - arra az esetre, ha feltétlenül ki kell találni, mondjuk egy kamu pasit cikis helyzetek megoldására. És sokszor jól jön egy ikertesó is. A Hűvösvölgyi Suli tizennégy éves ikrei a kamaszkor útvesztőiben barangolnak, néha kéz a kézben, néha nemszólokhozzád hangulatban, olykor pedig egymást kirángatva a csávából. Mikor mire van szükség.

Vélemény:

Szerintem kezdjünk is a közepében. Mindenki szerintem úgy áll ehhez a könyvhöz, mintha a Szent-Johanna Gimi "másolata" lenne, pedig oltárira nem az! Ebben a könyvben több érzelem lapult, és persze hülyeség is, amit vártam egy tini könyvtől. Először is. Én nem nagyon adnám ki ennyire magam egy olyan internetes lánynak, mint a főszereplőnk, Dóri. Másodszor meg...MIÉRT akarja szinte minden magyar könyvíró az angol tini sorozatokhoz hasonlítani a könyveit?? He!! Mert...most oké, kb. vannak olyan beszélgetések benne, amit egy kamasz igazán szeret. A szerelem. De egy valamit nem értek. Hogy van az, hogy szinte minden ilyen "kamasz" könyvben vannak együttesek? Én még nem hallottam róla, sőt...egyről sem! Ez Magyarországon nem divat, hogy pénteken beülnek egy garázsba, aztán tolják neki. Ez nem így megy. De persze, sokkal jobb a tévéből, vagy íróktól ellesni az ilyen marhaságokat, és így beleszőni a történetbe, ahelyett, hogy valami ütőset talált volna ki a szerző. Mert komolyan, egyes részeknél...halálra untam magam, és már a vége szenvedés volt elolvasni. Lehet, hogy most én vagyok túl pesszimista a könyvel szemben, vagy csak olyanokat fogok ki, amik nem igen tetszenek mostanság, de kérem szépen, hol itt az írói fantázia? Ha már egyszer írásra adja valaki a fejét, akkor legyen pontos, és izgalmas. Én csak ennyit várok egy könyvtől. Ne tegye tele ilyen kamaszkori baromságokkal, sokkal inkább szóljon a történetről, mintsem hogy most milyen ruhát vegyen fel a randevúra. 

  Ami kis pozitívum, hogy a szereplők tetszettek. Azaz, csak az Attila. Az a "nemszóloksemmitcsakszükségesetén" Attila. Nagyon megnyerő volt a stílusa a sok hülye gyerek között. Kb. én is ezt csináltam volna. A vége,...na AZ! Az tetszett, amikor bemutatta a szerző, elénk "küldte" Lillát, hogy megismerjük a titokzatos magán tanulót. Húha...megdöbbentek a végén!

 A borító is egy tipikus lányos, tinis regényre emlékeztet. Nem annyira tetszik...

Lényegében annak ajánlom, aki szereti a tini regényeket. Na, ezzel nem mondtam sokat, de remélem, értitek a célzást. Ha van testvéred, élvezni fogod. ;) 2,5/5 pontot adok a könyvnek. 

Jay Asher - 13 okom volt...

Rég voltam, de most "visszatérek." Két könyv véleménnyel jöttem, de mindent sorban! Először a 13 okom volt... c. könyvet fogom kicsit elemezni, és csupán szubjektív véleményt alkotni róla. Na lássuk!

Most elárulom, miért is gondoltam, hogy elolvasom ezt a könyvet. Egyrészt mert az osztályfőnököm siettetett, hogy olvassam ki, mert év végére mindenkinek ki kell az osztályból, és véleményeket akar hallani. Másrészt viszont most...egy kicsit úgy éreztem, hogy benne vagyok abba a korba, amiben a főszereplő, Hannah volt. Egy nap alatt kiolvastam úgy 200 oldalt, és haladhattam volna a történettel, tudom, de egyrészt megfájdult már a fejem, hogy mitől, azt nem tudom. Lehet a sok infótól, meg a kettős narrációtól, na nem baj. Másnap pedig befejeztem. 

  A könyv története...hát...nem tudom, mit mondhatnék róla. Egyszer sem éreztem át a főszereplő érzelmeit, pedig "át kellett volna". De, most hangsúlyozom, hogy nem rossz a könyv, csak nekem nem tetszhetett. Mert szerintem ilyen csekély, tinédzser kori hibák miatt, Hannah-nak nem kellett volna megölnie magát. 

  Azt sem nagyon értettem, miért mondja el annak a tizenhárom embernek, mi is zajlott le benne. Tudom, hogy a részesei voltak annak, hogy a "halálba" vigyék, de szerintem ez...valami bosszú szerű dolog lehetett. Bűntudatot akart ébreszteni az emberekben, miután ő meghal, és bár lehet, hogy ő már akkor nem lesz ott, de a többiek rosszul fogják érezni magukat. Legalább is erre számított. De azt, hogy ilyen...pitiáner ügyek miatt az öngyilkosságba fordul, az maga a menekvés a dolgok elől. Ez olyan, mintha te elkövettél volna valamit, amit nagyon nem akartál volna (most nem tudok rá példát mondani), és egyszerűen megfutamodtál volna a dolgok elől.

  Viszont, a legnagyobb indok, amiért én ezt a könyvet elolvastam, hogy nem volt unalmas. Szóval, ami a főszereplővel történt, úgy éreztem, ez bármelyik mai tinivel előfordulhat. És nem kitaláció volt, aminek szintén örültem. Próbáltam volna olyan "ötleteket" nyerni, hasznosítani ami jó lenne nekem. 

  Ebből a könyvől tanulságokat kellene levonnom. Én...csak egyet mondhatok. A mai világban NEM SZABAD ilyen érzékenynek lenni, hisz látjátok, bárki eltaposhat titeket, ha nem vigyáztok! 

  A szereplők kapcsolódtak egymáshoz, és "viszonylag" érhető volt a történet. A borító szép, bár nem illik a sztorihoz, így én nem egy ilyet raknék egy olyan könyvre, ami egy elborult elme életét meséli el. Mert Hannah-nak nem volt valami tiszta az elméje, mikor ilyesmit próbált meg megkísérelni. De ezt már elmondtam, így...Értékeljünk!

Azoknak ajánlom, akik szeretnénk kicsit depresszióba zuhanni. Na jó, ez erős fogalom volt. Azoknak ajánlom, akik nem egy hangulatos regényt akarnak olvasni, hanem kicsit gondolkodni, hova is sodródik a mai világ. Lehet, hogy a történet idétlenül van néhol megfogalmazva, de szerintem tanulságos. Csak egyet mondok: Saját felelősségre! 

Maggie Sitefvater - shiver

Ezt a könyvet még a Vateráról be akartam szerezni, csak nem volt időm megrendelni, meg pénzem se nagyon volt, de egyszer az egyik kiránduláson eszembe jutott, hogy az egyik osztálytársamnak meg van ez a könyv, így megkértem, hogy hozza el nekem, és ...elkezdtem.

Az elején...nem is tudom...úgy kezdődik, hogy "Kate-nek, mert sírt" ez a "Kinek ajánlom" c. lapnak az oldala. Hát mondom, oké...lapoztam az oldalakat, és alig tartottam a tizenötös oldalon, észre vettem, hogy már a tízen valahányadik  fejezetnél tartok. Már akkor kicsit furcsálltam, de nem izgatott. Ha megy a történet így is, akkor oké. És az is szembe tűnt, hogy itt nem egy ember szemszögéből meséli el a dolgokat, hanem Sam és Grace, a két főszereplő helyzetéből. Nem olvastam még ilyet, szóval egyrészt meglepett.
   A történet...kb. olyan, mintha az én fejemből pattant volna ki. Mintha gyorsan leírtam volna, mi is legyen, és úgy adtam volna be a kiadóhoz. De tényleg! Semmi összefüggést nem láttam, és lehet, hogy én vagyok a vak, de nekem ez a történet nem mondott semmit. Még a légszívszorítóbb jelenetnél is csak röhögtem, vagy néztem bambán. És akkor jöhetnek a negatívumok, hogy milyen szemét vagyok ezzel a könyvel szemben. Lehet. De hogy tud az író olyat kitalálni, hogy a farkasok azért változnak át, mert hideg van? Komolyan! És ezzel most nem az írót akarom bántani, de még is...hogy született ez így..meg? Aztán meg alig tudtak valamit egymásról. Mármint a két főszereplő. Sam és Grace. Az oké, hogy Sam megmentette kiskorában Grace-t, és ő nem változott át farkassá, na de miért hitték azt, hogyha csak hat éven keresztül bámulják egymást az ablakból, vagy ha Grace kiszór neki egy kis kaját a hátsó udvarba, akkor ők járnak? (A közepe fele kiderül, miért mondom ezt. Az édesség boltban,- aki olvassa/olvasta.)
Grace. Hát persze. A női főszereplő. Nekem nem volt szimpi, nem tudom miért. Sam-mel mondjuk sokkal jobban szimpatizáltam. Ő ismerte az irodalmat, amiről Grace-nek fogalma sem volt. Egy szép vers, egy jó dalszöveg. Ez oldotta fel bennem azt a "feszültséget", amit a könyv okozott. De itt nem jó feszültségre gondolok, hanem valami olyasmire, hogy kb. mindig azt mondogattam magamban;"Mindjárt vége! Nyugi!". Ez olyan, mintha néznél, vagy olvasnál valamit, de nem tetszik, még is végig csinálod, mert már nem sok kell hozzá, hogy kiderüljenek a dolgok.
 Ami így "jobban" megfogott, hogy a végére kezd valami cselekmény kibontakozni, és PONT akkor hagyja abba drága írónőnk a történetet. Pont akkor kezdene már érdekelni, hogy mi a franc...de nem. Nem. Lezárja, és a következő kötetre hagyja, mi is fog történni valójában a befecskendezett Jack-kel, az idióta Isabel-lel, vagy a szép szemű Sam-mel. Mert lehet, hogy az író úgy írta le az utolsó sorokat, hogy Sam visszatért, és nem farkasbőrben, megfertőzve, hanem teljesen épen, egészségesen. Nem szenvedett, mint Jack, amikor beadták neki az agyhártya gyulladásos anyagot. Bár nem tudjuk, lehet, hogy az a kicsi, amit belé fecskendeztek, az hatott jobban, az erdőben. Télbe, fagyva. És hip-hop, teremt rajta ruha, és nem változott át mínusz kilenc fokba. Na jó, ezt már túl veséztük, de akkor is. Röhejes.
  Úgy írják, hogy 2009 egyik legsikeresebb könyve. Lehet, hogy sok benne az érzelem, az irodalmiság, vagy éppen az, amire minden tini vágyik. A szerelem. De egyik sem volt nekem megragadó. Számomra nem. Én most kritikus szemmel néztem ezt a könyvet, lehet, hogy nem kellett volna, és akkor úgy írnám le, hogy minden szép és jó benne, az író fantasztikusat alkotott. De nem. Itt tényleg kifejtem a saját véleményemet, még ha ez másoknak nem is tetszik, szóval...MINDEN lehetséges. Az is lehet, hogy a következő részt is el fogom olvasni, vagy nem. De ez a könyv nálam csak 1/5 pontot kap.

Ajánlom azoknak, akik szeretik a vérfarkasokat, és a romantikát. Többet nem tudok írni erről a könnyről, bocsánat.