Chris Bradford - A harcos útja

Fülszöveg:

Jack Fletcher hajótörést szenvedett a 17. században Japán partjainál, amikor szeretett apját és a hajó legénységét kegyetlen kalóznindzsák lemészárolták. 

Miután a legendás kardforgató, Maszamotó Takesi oltalmába veszi, Jack előtt egyetlen járható út marad: a Busidó, avagy a Harcos Útja… 

Ám a szamurájjá válás rögös útját a túlélésért folytatott harc szegélyezi. Noha barátja, Akikó mindvégig mellette áll, Jacket lépten-nyomon megtámadják és csúfolják társai. 

Mindezek ellenére vajon sikerül-e bátor szívvel és magasba emelt karddal szembenéznie halálos vetélytársával?

Véleményem:

Talán ez az első olyan könyv, amit az Ulpius háztól olvasok, és azt kell hogy mondjam, az író elnyerte a tetszésemet, pedig róla is most hallottam először. Na de lássuk magát a szereplőket és a történetet!

Borító: Észre vettem, hogy a borítót mostanság nem igen pontozom, pedig azért nagy szerepe van egy könyv "megismerésében", hogy felkeltse az olvasó érdeklődését. Gyakran több minden múlik ezen, mint azt hinnénk. És szerintem ez az ezüstös ragyogás a szamurájjal együtt jó kis kompozíció. Szerintem a piros sugár a lemenő napot, illetve Japán zászlóját is akarta ábrázolni. Ötletes! 

Szereplők: Egy szóval tudnám szinte mindegyik szereplőt jellemezni. Volt karakterfejlődés, így nem panaszkodhatunk arra, hogy az első részekben megismert szereplők egyhangúak, és mindig ugyanazt az arcukat mutatják. Jack-nél például az volt a fejlődés, amikor apját megtámadták, és ő nem tudott rajta segíteni. Félt, és tehetetlennek érezte magát, azonban mikor befogadták, és szamurájként kezdték nevelni, sokkal bátrabb és kitartóbb lett. Jamamotó szintén valahogy így. Ő Jack "féltestvére" volt, hiszen főszereplőnket örökbe fogadta egy szamuráj, Maszamotó, akinek is a fia volt Jamamotó. Eleinte rideg és távolságtartó (ami érthető ilyen helyzetben) Jack-el, míg egy nap elkezdenek a bokkennel edzeni, és Jack megmenti az életét. (2x is) Innen (is) egy érzelmi fejlődést láthatunk, ahogy a két testvér megpróbálja tisztelni és értékelni egymást. A történet is erre épült.

Történet: Az egyedi megfogalmazás mellett, jó kis leírások tarkították az eseményeket. Nem volt az a benyomás, hogy már megint egy olyan Japánt utánzó regény, ahol szerelem, gyász, és gyilkolás van. Akadt itt is halál, de ezt kompenzálta az, hogy itt nem a szerelemre koncentráltak első sorban. (azért valljuk be, elég sok könyvben van szerelmi szál, ami nélkül nem tudna továbbhaladni a történet...) Az író azt próbálta közölni, hogy ha hétszer esünk is el, nyolcszor is fel tudunk állni. Nagy bölcsességeket és igazságokat közölt, ami nem volt eltúlozva. Tipikusan az a japán ember szájából való mondat. És oda illett! Illetve a sztereotípiák is megjelentek Japánnal kapcsolatban. (cseresznyefa, teák, szaké, ninja, szamuráj, és a többi és a többi) De egyáltalán nem rossz hangvételben írtam. Sajnáltam, hogy vége lett, mert szívesen olvasgattam volna még, de a jó hír az, hogy nemsokára jön a második rész, amit már nagyon várok!

Ajánlás: Fiúknak és lányoknak egyaránt ajánlatos betekintést nyernie eme könyvbe, hiszen ha fiú vagy, kedvelni fogod a harcos jeleneteket, ha pedig lány vagy, akkor bepillantást nyerhetsz egy régi keleti kultúra világába, persze csak részben. 

A könyv nálam egyébként 5/5 pontot kapott, mert egyszerűen imádtam! Chris Bradford f** yeah!

David Levithan - Nap nap után

Fülszöveg:

„A" sohasem tudja előre, hogy másnap hol fog ébredni, és kinek a személyiségét fogja felvenni. Már rég beletörődött ebbe, sőt kialakította saját életstratégiáját is: Ne kötődj senkihez! Maradj észrevétlen! Ne avatkozz bele semmibe! Minden megy is a maga útján rendesen, mígnem egy reggel „A" Justin testében ébred, és találkozik a fiú barátnőjével, Rhiannonnal. Attól a pillanattól fogva „A" jól bevált szabályai értelmüket vesztik, mert főhősünk nap nap után a lánnyal akar lenni. David Levithan az írói képzelet új távlatait nyitja meg. A szerző feltárja az olvasó előtt egy magával ragadó történetben „A" életének és szerelmének bonyolultságát, melyből kiderül, vajon Rhiannon képes lesz-e igazán szeretni a mindennap valaki más testében formát öltő „A"-t.

Vélemény:

Egyszer biztosan mindenkiben megfogalmazódott az, hogy más életét élje. Valljuk be, azért ez nem kivitelezhető, de mostani könyvünk főszereplőjének, A-nak ez mindennapossá vált. Lássuk először a szereplőket!

„A”; mert az igazi nevét nem tudjuk, és mert ő is így mutatkozik be nekünk. A mi kis szereplőnk identitása egyik napról a másikra változik, külsőleg persze, de ha ő fiúnak vallja magát, akkor nem visszakozik attól, hogy másnap lány lesz?! - Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem, majd utána gyorsan el is vetettem, mert ha már több éve ennek van kitéve, akkor valószínű, hogy már hozzászokott az ilyen helyzetekhez, illetve a gyors döntéshozatalokra is. „Írói” szemmel mondanám, hogy egy fiú karaktert nehézkes hitelesen visszaadni, A-nál nem igazán volt érezhető, bármilyen visszafogott és művelt is volt. Szimpátiát ért el vele, semmi többet.

Rhiannon; bármennyire utálja is ő a nevét, szerintem csodás! Nekem nagyon tetszik a leírt külsejével együtt. Szerintem egész normális karaktert játszott, bár nem nőtt a szívemhez. A párkapcsolatába azért beleszólnék! (ha-ha-ha) Ha érzékelte (már így a végére), hogy valami nincs rendben Justin, a barátja, és ő közte, miért ragaszkodott annyira hozzá?! Mintha egy halottal próbált volna meg együtt lenni, és ez annyira leszívta a hozzá fűzött reményeimet, hogy hagytam, hadd bontakozzon ki, engem nem érdekel.

Nathan; a kis „ördög vadász” Tudhattam volna, hogy a történetben ilyen is elő fog fordulni, de hogy valaki ennyire fanatikus legyen és ezért még egy oldalt is nyisson, az azért már elég durva. Megértem az ő helyzetét, a bizonytalanságát, mert hát emberek vagyunk, és az új dolgoktól, a természetfeletti dolgoktól tartunk, hiszen csekély információt birtokolunk. És attól tartok, ennek a Poole tiszteletesnek még fontos szerepe lesz a továbbiakban…

A rövid szereplő gárda „kritizálása” után áttérnék magára a cselekményre, ami helyenként volt megrázó és szívszorító! Kezdjük ott, hogy a könyv nem szólt másról, csak az élet nagy problémáiról. Ami alatt azt értem, hogy: öngyilkosság, meleg párok, családtagok elvesztése, elhízottak lenézése, drogosok és még sorolhatnám. Mindenki találkozott már ehhez hasonló esettel, és a legtöbben vagy próbálnak nekik segíteni vagy pedig elfordulnak tőlük, amit igen rosszul tesznek! A könyv szerzője, David is próbálta hárítani a túlzott negatív nyomást, hogy a főszereplőkkel segített a kölcsön vett testeknek (személyeknek). Az öngyilkosságot megkísérlő lányt megszólaltatták, hogy ossza meg a problémáját, ne pedig elbújjon előle. A „mindenkit lenéző lányt-t” nem hagyta megszólalni, nehogy megbántson valakit. A drogos résznél pedig lehet, hogy falazott az „ál” fiútestvérének, azonban elmondta neki, hogy azért ez nem szép dolog, és akárhogy is lesz, ő mellette áll. Így próbálta az író kompenzálni a dolgokat, ami szerintem ügyes húzás volt, és mindeközben jól összeboronálta a szereplőinket.

Egyéni véleményem róla, hogy nem lett ez olyan borzasztóan rossz könyv, bár lett volna rajta még mit csiszolni. (Ugye bár, semmi és senki sem tökéletes!) És hogy kiknek ajánlanám? Nos, talán azoknak, akik úgy hiszik, az élet egy mézes-mázos cukorka (ugye nincs köztetek ilyen?:D), és rájöjjenek arra, hogyha van olyan, aki segítségre szorul, annak segítsünk, és ne hagyjuk magára! Mert az ember nem oldhat meg mindent önmaga!

Mai molyos idézetemet pedig megosztom veletek, hiszen részint kapcsolódik a történethez is.;)

"Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni."