Fülszöveg:
Kozaisó vagyok.
Ötödik Leány.
Játéknő.
Mesemondó.
Szerető.
Feleség
Szamuráj.
„Az életemmel dicsőséget kell hoznom a családomra.” – Egész életében ez a cél lebeg a szegény földműves család kis Ötödik Leánya előtt, aki csupán hatéves, amikor egy darab földért cserébe apja eladja a földesúrnak. A kegyetlen Csibánál megtanulja, hogyan tűrje csendben a megaláztatásokat és a szenvedést, azonban Daigoro no Goróval, a sötét lelkű pappal, aki elviselhetetlen testi és lelki kínokat okozva újra és újra felbukkan az életében, szembeszáll. Büntetésből a Kitaszítottak falujába száműzik. A hűséges szamuráj, Akio vele tart, a szárnyai alá veszi, és harcművészetekre oktatja a lányt, aki csak így képes elviselni, hogy férfiak kiszolgálására kényszerítik. Az okos gyermekből gyönyörű és bölcs nővé érő Rózsaszín Virágra, a mesélőre, aki történeteivel képes fékezni mások kegyetlenségét, felfigyel Micsimori kormányzó is. A férfi szerelemre lobban iránta, és magával viszi: ahogy megálmodta, Kozaisó immár egy szamuráj feleségeként, mint magas rangú úrnő áll férje mellett a Taira és a Minamoto nemzetség között kirobbant háborúban. És hamarosan bosszúja is beteljesül.
A lírai szépségű napló, „párnakönyv” egy különleges nő életét követi végig a 12. századi Japánban, aki megállja a helyét emberként, szamurájként és feleségként, aki soha nem adja fel, és tisztaságát, erejét és hitét megőrizve végül legyőzi a gonoszt.
Véleményem:
Ilyen gyönyörű történetet már rég vettem a kezeim közé! Barbara egy új szerző volt számomra, és kicsit félve kezdtem bele, mert arra számítottam, talán nem fog tetszeni a stílusa, de ez pont hogy másképp történt! Annyira jól fogalmazott, a régi korokhoz is híven, csak úgy ittam a szavait. (köszönet érte a fordítónak is, aki vissza adta a hiteles hatását)
A történetet szinte végig követni lehetett, jól ábrázolt, és mindenre részletesen figyelt. Ki milyen ruhát hordott, mit evett, vagy csak épp hogy járt-kelt a főszereplő közelében.
Nyomon követhettük a kis, Ötödik Leány életútját, hogyan fejlődik, szerez barátokat, tapasztaaltokat a világgal szemben. Miként éri meg a megrázkódtatásokat, a barátságokat, a hűséget, vagy csak épp, az igaz szerelmet.
Ami engem zavart (és talán az Ázsia fanok megértik velem együtt), azok a nevek voltak! Annyira ingerelt, hogy egyes szereplőnek a nevét magyarosítva láttam, hogy én találtam ki neki egyet. Pl.: Csiba földesúr - hát hol használnak ilyet a japánok, most komolyan? A Taisuke már sokkal jobb! És szerintem hosszú magánhangzóik sincsenek, mint a Kozaisó. Bár meglepődtem, hogy az összes névben szerepet "i" betű. A végén jöttem erre rá, és jókat nevettem magamon vagy a véletlenen.
És ami eddig még nem történt, szinte bele éltem magam a történetbe, és együtt éreztem minden mellék, ám fontos karakterrel. Miszuki [itt is!], Tasiko és Emi a szívemhez nőttek, ahogyan Akio, a szamuráj is. A végére már én magam is vonzódtam Tokikazuhoz! Sosem bánt rosszul Kozaisóval; tanította a harcművészetekre, az írásra, és még szerelmet is vallott neki! Ha nem lett volna Micsimori, szerintem őt választotta volna, vagy legalább is remélem, mert a sok feleség ellenére, szerintem Tokikazu Kozaisó iránt többet érzett, puszta gyengeségnél. (annyira aranyosak (lettek volna) együtt)
A történethez illő verseket, meséket mindig szívesen olvastam, mert egészen jól passzoltak a cselekvéshez, tetthez vagy gondolathoz.
Üres fészek vár
Visszatérő darvakat
Kettesben szállnak
Szárnyuk szinte összeér
Tudják,merre az otthon
Még jobban megkedveltem az egész könyvet, mikor Kozaisó fellépett a gonoszokkal szemben. A kitartó és becsületes jelleméről páran példát vehetnének.
Gyönyörű olvasmány, ami szerintem megér egy kiadós utazást a 12. századi Japánba.~